Ez a nap másképp kezdődött
a svéd Svensen számára, itt a bajor völgykempingben. Uj szomszédja érkezett az éjjel.
Későre járt, mikor meghallotta a földbe verődő cölöpök tompán kongó hangját, ezért
nem akart kibujni a meleg hálózsákjából. Ugy gondolta az jövevény sem vágyhat másra,
minthogy nyugovóra térhessen, lesz még elég idő ismerkedni később. Korábban
ugyan sikerult pár vendéggel összebarátkoznia, de a németek untatták, a franciákat
nem értette, a dánok hangját meg egyenesen idegesitőnek tartotta. Nyilván angol
nyelvtudásán is lett volna meg mit finomitani, de errol viccesen ugy velekedett,
hogy a kevesebb néha több…
Charles az uj szomszéd, valóban hosszu utat tett meg aznap az angliai Stiltontól, de tudta mindent kipihenhet majd e kellemes, nyugodt környezetben, hiszen nem először járt itt. Edesapja James Durton, az egykor jómódu fogadotulajdonos minden évben elhozta ide csaladját, amig be nem utött a nagy világválság…
Gyermekkora legkedvesebb évei kötötték ehhez a helyhez, hatalmas öröm volt hát, mikor tudomására jutott még mindig nyitva áll a pihenni vágyók számára. Azonnal elhatározta, hogy ujra felkeresi majd emlékei boldog szigetét, ahol talán erőt merithet majd megkeseredett életének folytatásához. Mert Charles már régen nem volt e tehetős család tagja, a fogadó elvesztése után pár évvel szuleit is el kellett temetnie. Egyetlen testvérét Janet is messzire sodorta tőle az élet, mikor egy skót utazóárushoz ment férjul, igy csak a szokásos, unnepi udvözlőlapok jelentették az egyetlen köteléket a testvérpár között.
Charles az utóbbi években egy, a régi birtokukhoz közeli vendéglőben, afféle mindenesként dolgozott. Bár szerényen élt, meltóságát nem vesztette el, testtartásán mindig látszott a belénevelt elegancia. Tökéletes álcája volt ez egy megtört léleknek. Léleknek ami oly sokszor próbált kitörni, könnycseppel jelezni a fájdalmat, hogy volt idő mikor neki teritettek, csillogó, aranyos készlettel. De mivé lett minden... szolgaként állt most mindenféle pöffeszkedő ficsur előtt, akik rajta probálták meg kiélni uralkodó vágyaikat. Hiszen nagy hatalom ez, a vendég jutalma, kérés helyett utasithat, elégedetlen fejrázás helyett harsányan toporzékolhat, ha épp ugy tartja kedve. Ezeknek jórészt Charles látta kárát, érthető volt hát keseredett, zárkózott életmódja. Kerulte az emberek társaságát, könyvei jelentették az egyetlen mentsvárát e romló világ elől.
De most egy ujabb, lépést tett előre a megnyugvás ösvényen, eme csodás, friss reggelen, midőn kezébe vehette kedvenc Enid Blyton könyvét. A szökés a szigetre…, ez volt a cime a rongyos példanynak amit utóljara ugyanitt olvasott el még gyermekként. Az eltelt évtizedek során lapok megsárgultak a fák hatalmasra nőttek a tábori levegő viszont mit sem változott. Kissé csalódva konstatálta, hogy sátrát igen kozel huzta fel egy másik utazóéhoz, de a lámpás pislákoló fényénél ezt még nem láthatta.
Később majd arrébb költözöm, gondolta.
A régi gázfőzőn gyorsan felforrt a viz, ahogyan Charlesnak sem kellett sok idő, a hamisitatlan angol teájának elkészitéséhez. Csak ult ott a sátra előtt es kevergette gőzölgő italát, es a távolba meredve probálta felidézni egy szeretett mult tábori életét. A esti tuz köruli beszélgetéseket, nővére kitalált remtörténeteit, az apja, James önfeledt nevetését, és persze édesanyja gondoskodó serénykedését. Akkor még szerette a nyuzsgést, a zsivajt, mert a boldogság zenéje volt az, ami ma a lázongó, kapkodó világ követelőzése. Gondolatban épp közelebb lépett volna apjához, hogy ujra magához olelje, amikor kilépett Svensen a leharcolt sátrából…
Igen ez volt az a pillanat ami várhatott volna még, de a borostás, termetes svéd ácsot pont a teáskanál csörömpölése ébresztette fel. Miközben nagyott nyujtózott fel szemmel kiszurta, Charles még mindig vörösen izzó főzőjét. Almos szeme azonnal felcsillant, mert nem hitte, hogy másnál is láthat még ilyet. Ez a ritka olasz Foker volt öröme forrása, ami sokkal több volt számára, mint egy hagyományos tábori kellék. Ilyet kapott apjától még régen, első önálló kirándulásához. Akkor persze nem is sejtette, hogy az öreg észrevetlenul követte őt a távolból. Egyszeruen csak élvezte a kalandot es próbálta megszolgálni apja bizalmát. S lám most, évtizedekkel később ujra felbukkant az ereklye, ami akkor a szabadságot, most talán egy barátság kezdetét jelentette. Svensen a városoktól távol élő, egyszeru favágó családból származott, nem volt a szavak embere, igy hát nem is sejthette, hogy a lényegretörő es harsány «HELLO ... FOKER!» köszönésével porig zuzza majd az angol éber álmait.
Talán még ma is azon töri fejét, vajon miért volt lelkes udvözlésére a válasz egy földhözvágott teáscsésze... és miért szaladt el mindent hátrahagyva ez a ránézésre békés uriember…
Charles az uj szomszéd, valóban hosszu utat tett meg aznap az angliai Stiltontól, de tudta mindent kipihenhet majd e kellemes, nyugodt környezetben, hiszen nem először járt itt. Edesapja James Durton, az egykor jómódu fogadotulajdonos minden évben elhozta ide csaladját, amig be nem utött a nagy világválság…
Gyermekkora legkedvesebb évei kötötték ehhez a helyhez, hatalmas öröm volt hát, mikor tudomására jutott még mindig nyitva áll a pihenni vágyók számára. Azonnal elhatározta, hogy ujra felkeresi majd emlékei boldog szigetét, ahol talán erőt merithet majd megkeseredett életének folytatásához. Mert Charles már régen nem volt e tehetős család tagja, a fogadó elvesztése után pár évvel szuleit is el kellett temetnie. Egyetlen testvérét Janet is messzire sodorta tőle az élet, mikor egy skót utazóárushoz ment férjul, igy csak a szokásos, unnepi udvözlőlapok jelentették az egyetlen köteléket a testvérpár között.
Charles az utóbbi években egy, a régi birtokukhoz közeli vendéglőben, afféle mindenesként dolgozott. Bár szerényen élt, meltóságát nem vesztette el, testtartásán mindig látszott a belénevelt elegancia. Tökéletes álcája volt ez egy megtört léleknek. Léleknek ami oly sokszor próbált kitörni, könnycseppel jelezni a fájdalmat, hogy volt idő mikor neki teritettek, csillogó, aranyos készlettel. De mivé lett minden... szolgaként állt most mindenféle pöffeszkedő ficsur előtt, akik rajta probálták meg kiélni uralkodó vágyaikat. Hiszen nagy hatalom ez, a vendég jutalma, kérés helyett utasithat, elégedetlen fejrázás helyett harsányan toporzékolhat, ha épp ugy tartja kedve. Ezeknek jórészt Charles látta kárát, érthető volt hát keseredett, zárkózott életmódja. Kerulte az emberek társaságát, könyvei jelentették az egyetlen mentsvárát e romló világ elől.
De most egy ujabb, lépést tett előre a megnyugvás ösvényen, eme csodás, friss reggelen, midőn kezébe vehette kedvenc Enid Blyton könyvét. A szökés a szigetre…, ez volt a cime a rongyos példanynak amit utóljara ugyanitt olvasott el még gyermekként. Az eltelt évtizedek során lapok megsárgultak a fák hatalmasra nőttek a tábori levegő viszont mit sem változott. Kissé csalódva konstatálta, hogy sátrát igen kozel huzta fel egy másik utazóéhoz, de a lámpás pislákoló fényénél ezt még nem láthatta.
Később majd arrébb költözöm, gondolta.
A régi gázfőzőn gyorsan felforrt a viz, ahogyan Charlesnak sem kellett sok idő, a hamisitatlan angol teájának elkészitéséhez. Csak ult ott a sátra előtt es kevergette gőzölgő italát, es a távolba meredve probálta felidézni egy szeretett mult tábori életét. A esti tuz köruli beszélgetéseket, nővére kitalált remtörténeteit, az apja, James önfeledt nevetését, és persze édesanyja gondoskodó serénykedését. Akkor még szerette a nyuzsgést, a zsivajt, mert a boldogság zenéje volt az, ami ma a lázongó, kapkodó világ követelőzése. Gondolatban épp közelebb lépett volna apjához, hogy ujra magához olelje, amikor kilépett Svensen a leharcolt sátrából…
Igen ez volt az a pillanat ami várhatott volna még, de a borostás, termetes svéd ácsot pont a teáskanál csörömpölése ébresztette fel. Miközben nagyott nyujtózott fel szemmel kiszurta, Charles még mindig vörösen izzó főzőjét. Almos szeme azonnal felcsillant, mert nem hitte, hogy másnál is láthat még ilyet. Ez a ritka olasz Foker volt öröme forrása, ami sokkal több volt számára, mint egy hagyományos tábori kellék. Ilyet kapott apjától még régen, első önálló kirándulásához. Akkor persze nem is sejtette, hogy az öreg észrevetlenul követte őt a távolból. Egyszeruen csak élvezte a kalandot es próbálta megszolgálni apja bizalmát. S lám most, évtizedekkel később ujra felbukkant az ereklye, ami akkor a szabadságot, most talán egy barátság kezdetét jelentette. Svensen a városoktól távol élő, egyszeru favágó családból származott, nem volt a szavak embere, igy hát nem is sejthette, hogy a lényegretörő es harsány «HELLO ... FOKER!» köszönésével porig zuzza majd az angol éber álmait.
Talán még ma is azon töri fejét, vajon miért volt lelkes udvözlésére a válasz egy földhözvágott teáscsésze... és miért szaladt el mindent hátrahagyva ez a ránézésre békés uriember…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése